A nemzetközileg leginkább Student Islandként ismert rendezvény futott már Diáksziget néven, tavalyelőtt meg tavaly a főszponzor után Pepsi Sziget néven, de akik igazán szeretik, azok csak így hívják: a Sziget.

A nemzetközileg leginkább Student Islandként ismert rendezvény futott már Diáksziget néven, tavalyelőtt meg tavaly a főszponzor után Pepsi Sziget néven, de akik igazán szeretik, azok csak így hívják: a Sziget. Hatodszor rendezték meg tavaly a BUDAPESTI ÓBUDAI-SZIGETEN (másnéven Hajógyári-sziget), s a neve mára már fogalommá lett.

Gondolj csak bele, félmillió látogató! A népek háromnegyede magyar, a többi mindenféle, főleg Európából. A Sziget szerintem e pillanatban A VILÁG LEGRANGOSABB IFJÚSÁGI RENDEZVÉNYE. Oké, hogy vannak nagyobbak (pl. a Love Parade, Berlin, 1,5 millió ember), de nincs egy sem, amely ilyen hosszantartó lenne, amely ennyire változatos programokat kínáló lenne, amely ennyire toleráns lenne a mássággal szemben, amely ilyen végtelen szabadságot tudna biztosítani a fiataloknak egy teljes héten át, egy különben végletekig elidegenedni látszó nagyváros szívében, s ma már azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, Európa közepén.

A Sziget egy olyan hely, ahol 7-től 77 éves korig mindenki jól érzi magát, aki lélekben fiatal. Hiszen a többségben lévő 15-től 25-éves korú középiskoláson és egyetemistán kívül látni ott mindenféle embert, kivénhedt hippit és sörhasú öreg rockert egyaránt. Vannak ott "proligyerekek", akiken látszik, hogy egész évben keményen melóztak, hogy ott aztán egy hétig nagylábon élhessenek, aztán vannak ott techno-õrültek, punkok, alternatívok, sehová sem tartozó entellektüelek és még egy csomó különféle ember. Mindenki aki ott van, az kicsit más mint a többi, vagy ha nem, akkor azzá lesz miután elõször járt ott.

Egy hét buli, koncertek, mozi, elõadások, sport, piálás, sport-piálás és hasonlók, mindez A BARÁTSÁG ÉS A TOLERANCIA jegyében. Sorolhatnék még egy csomó ilyen dolgot, amit úgyis mindenki tud, aki hallott már valamit a Szigetrõl.

Ehelyett inkább következzék egy nagyon szubjektív beszámoló egy eseményrõl a sok közül - ach, milyen is lehetne más, mint szubjektív, amikor e sorok írója is nagyon jól érezte magát a Szigeten, s végig nem csinált mást minthogy boldogan ténfergett le-föl a többtízezer fiatal forgatagában, egyik színpadtól a másikig, egyik koncertrõl a másikra, egyik csapszékbõl a másikba, és eközben megittasulva - valjuk be, nem tisztán csak a végtelen szabadság ízétõl - mindenféle benyomások érték, és most ezek közül a benyomások közül megoszt egyet a kedves olvasóval. Íme:

Az egyik legmegdöbbentőbb élmény számomra a Szigeten az Afrika Színpad mellett minden este dobkoncertet adó fiatal színesbőrűek voltak. Lehettek vagy nyolcan és rendszerint este tíz óra körül kezdték a dobolást afrikai tam-tam dobokon. Az ősi primitív ritmusok odacsalták az embereket és csakhamar csődület támadt. Mindenki lüktetett, ritmusra bólogatott. A nézők közül többen is felugrottak és táncra perdültek, ha ugyan lehet azt táncnak nevezni, amikor valakinek a ritmus hatására elborul az agya és öntudatlanul rángatózik a tábortűz és a doboló négerek között. Mert pontosan ez történt. S lehet, hogy éppen ez az igazi tánc.

Ezek a fehér európai emberek az afrikai benszülött zenére természetesen nem eredeti afrikai tánccal válaszoltak, amit csináltak, az valami különleges egyveleg volt, a mozgásukban felfedezni véltem az észak-amerikai indián táncot, de azt is, ahogyan az emberek nálunk a technóra, vagy a rock'n'rollra rángatóznak, sőt, egyesek mozgása direkt valami struccok, vagy mit tudom én milyen madarak párzási táncára emlékeztetett.

Hogy szerintem mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy a "civilizált" zenék közül a techno és a rock'n'roll közelíti meg leginkább az ősi, primitív ritmusokat, hiszen ezek hoznak ki a hallgatóiból ilyen mozgást, másrészt pedig azt, hogy ezek a mozgások még ma is minden emberben megvannak, csak megfelelő zene kell hozzá, ami elindítja őket.

S a csoda ekkor még közel sem ért véget. Az őrület már tartott egy ideje, amikor a fődobos, egy derékig rastahajú fiatalember felpattant, s a tömegből teljesen találomra elkezdett sápadtarcú fickókat kiválogatni, s odavezetni a doboló feketék mellé. Miután ez megtörtént, a vonakodó fehéreket úgy ötpercenként szépen egyesével leültette a doboló feketék helyére (miközben a zene egy pillanatra sem állt meg), s csodák csodájára, fél óra múlva már csupa fehérek dobolták az afrikai zenét, életükben először, ugyanolyan lázasan és jól, mint a feketék. Beléjük szállt a Szellem.

Több mint gyanús ördöngösség volt ez, kezdtem azt hinni, hogy a rastahajú fekete fiatalember valami varázsló lehet otthon. És minderről meg is bizonyosodtam, amikor ő maga is felpattant és elkezdett táncolni. Úgy néz ki, mint egy fekete párduc, gondoltam. Hosszú rasta hajkötegei csapkodtak körüllötte mint a korbács, egyik pillanatban hihetetlenül gyors volt, a másikban meg csigalassú, a szeme fehérje csak úgy villogott a sötétben, és ahogy körbetácolta a csajokat, volt benne valami hihetetlenül ősi, valami vadállati. Úgy néz ki, mint egy fekete ördög, helyesbítettem.