Kitört a béke. Szerda este tizenegy körül lövöldözni kezd a mennyei nép. Ropogós balkáni eufória. Biztos a kézilabda-gyõzelmet ünneplik kínjukban, mondom, de nem: fölcsavarom a tévét, csak úgy zöldellik a képernyő a sok szarfoltos egyenruhától. Átkapcsolom egyszer, de ugyanaz. Átkapcsolom még négyszer (nem mondom biztosra, de azt hiszem öt hazai adót fogok), és mindenhol ugyanaz. Kitört, mondom, és kiállok a teraszra üvöltözni, meg áramszünetes, langyos sört locsolni a béke boldog bulizóira.

Nem tudom, mások hogy voltak ezen az estén, de nekem hasmenésem lett a sok örömtől, mint aki hosszú hetek koplalása után telezabálja magát a béke gyümölcséből. Ráadásul a gyõzelem gyümölcséből, merthát ugyebár mi itt megint győzelmet ünnepelhetünk. Tíz éve lassan: győzelem győzelem hátán, eufória eufória hátán, büszkélkedés és kebelveregetés. Nyerők börtöne ez az ország.

Most, ahogy kezd felengedni a feszültség, úgy érzem magam, mint aki a Balkan-expressz éjjeli járata alatt aludt/álmodott három hónapig. Már épp, hogy megszoktuk a bombázást. Olyan, mint a derült égből a villám, csak más. Lehet mellette aludni, sörözni, kártyázni, enni, futni, lehet mindent, persze ha van hozzá áram meg víz. Mert az nincs mindig. Az ilyen kikapcsolásokkor a legszebb, amit kívánhatsz valakinek az az, hogy üsse agyon az áram, amíg tusol.

Aki kimarad az ilyesmibõl, azt a turistairodák kellő javak ellenében ideszállítják. Egy kis háborút látni. Otthon aztán a jólét unalmától agyongyötört, látványosságra és kalandra vágyó turisták elmondhatják kollégáiknak, barátaiknak, ismerõseiknek, hogy voltak a párizsi Eiffel-tornyon, jártak a londoni Piccadilin, végignéztek egy spanyol bikaviadalt, ja meg igen, látták a véres balkáni tüzijátékot. Aki okos, az ebbõl is pénzt kovácsol. Gondolkoztam, hogy tizedik emeleti teraszomra, ahonnan elsőrangú kilátás nyílik a kőolajfinomítóra és az Újvidéki Televízió épületére, felállítsak néhány messzelátó automatát, de aztán elfújták az utolsó szmirellát (a légiriadó végét jelzõ, idegernyesztõ nótát), úgyhogy ezzel elkéstem. Pedig be lehetett volna vezetni egy állandó turistavonalat, vagy esetleg bérbe adni egy fantáziadús vállalkozónak a teraszom. Ezt elszalasztottam. De nem baj, optimista vagyok: a következõ háborúban már tudni fogom, hogyan s mit.