Valamikor anno, április közepén, gondoltam egyet: átmegyek Bácskába, megnézem, mi folyik ott. Megindultam szépen lassan, tudtam, legalább egy óra gyaloglás vár rám, ugyanis akkoriban még csak Péterváradról közlekedtek a kompok. Sebaj, mondaná a mesebeli szegénylegény, legalább a friss levegő, nincsenek autók, amik beszennyeznék, minden zöld, énekelnek a madarak, süt a nap... Megyek én így szépen, először találkozok egy csomó fáradtarcú emberrel, akik éppen vizet cipelnek a kamenicai parkból, bűzlenek két kilométerről, mint ahogy én is, hiszen már egy hónapja hiába forgatod a vízcsapot, nem folyik belőle semmi. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy hónapja nem fürödtem, csak megoldottuk valahogy (vízmelegítés tűzhelyen, lavór meg ilyesmik).

Aztán egyszer csak balra nézek, hopp, egy lerombolt Szabadság-híd. Rossz nézni mi maradt a mi családi hidunkból: Apu és Anyu tizedik házassági évfordulójára építették. Meg is kérdezte akkoriban a tanító néni, hogy milyen alkalomból nyitották meg, én meg mondtam, a szüleim már tíz éve házasok, meg kellett ezt valamivel ünnepelni. Rémlett akkor, hogy a kedves, pedagógiai hajlammal túlfűtött, vörös (nem vörös hajú!) tanító néni nem éppen ezt a választ akarta hallani, föl is sejlett bennem valami város felszabadulása, de hát számomra a házassági évforduló mégiscsak nagyobb ünnep. 1944 régen volt, még a szüleim sem éltek akkor. Különben is hónapokig drukkoltunk a Szpacsekunkból, miközben a péterváradi hídon át közlekedtünk, hogy mikor ér már össze az Új híd... Aztán egyszercsak összeért, és olyan jó volt, hogy végre kész! Most így nem tetszik a híd, olyan szomorú, lógnak róla valami vas alkatrészek, úgy csikorognak, mintha siratnák valamikori épségüket... Patetikus ez az egész, de így van.

Na szóval, bandukolok én így tovább, csak jobbra kell nézni, hopp, egy PTC tévé, még füstöl, hiszen az éjjel robbantották, akkor azt hittük, fejünkre dől a ház, pedig csak a bejárati ajtó tört ketté. Megnézném alaposabban, hogy mi történt, de két zord portás méla undorral az arcukon odaszól: "Ej mala sklon` se!" Biztos gyanús voltam a zsíros hajammal meg a hegedűtokkal a hátamon (ki tudja mi van benne, talán fegyver - ilyenkor sajnálom, hogy nem szájharmonikázom, azt zsebben is lehet vinni, csak sajnos ilyen szak még nincs az Akadémián, majd indítványozom).

Éppen elhagytam a tévé épületét, erre hopp, egy másik lerombolt híd, a péterváradi, nekünk csak a Kakas-híd vagy röviden a Ká-híd. Emlékeztek, hogy nézett ki, amikor még megvolt? Csupa k-betűből állt, fele rendes k-betű volt, a többi fordított. Hogy a fenébe ne lennék felháborodva, most senki se jön többé Péterváradra az Akadémiára, pedig olyan jó volt itt dolgozni... és még az idén akarták bõvíteni, hogy ne kelljen szegény fiatal asszisztenseknek az udvaron tartani óráikat. (A nyári szemeszter még oké, de decemberben két vari: WC vagy folyosó.)

Végre odaértem a péterváradi komphoz!!!!!! Nagyszerű, tele a szívem lelkesedéssel, csak akkor lotyhad, mikor meglátom a várakozó tömeget. Nincs valami jó szemmértékem, de ez legalább 500 ember volt! És nem akármilyen, hanem fokhagymaszagú, agresszív és lökdelőzős. Tudom, hogy állni fogok a tűző napon legalább 2 óra hosszát, hallgatni fogom, hogy milyen disznó az a Clinton, de legalább élvezhetem az olajfinomítóból kitóduló füstöt, nincs a Szisza, ahogy hívtuk a melltartóalakú Žeželjt, hogy rontsa a kilátást. Sajnos, azt a hidat is szerettem, talán nincs is olyan újvidéki, aki legalább egyszer ne mászott volna föl rá és ne gyönyörködött volna a városban onnan föntről...

Na, ha van is valaki, aki még nem mászott rá, most már lekéste, többé ilyen hidunk úgyse lesz. Láttam különben az udvarunkból, amikor egyszer délután lőtték. Olyan szilárdan tartotta magát, nem sok baja esett, amit nem mondhatok azokra a szerencsétlen munkásokra, akik akkor éppen javították a vízvezetéket.. Gondoltam, hülyék ezek a NATO-sok, még egy hidat se tudnak becsületesen lerombolni. Aztán, mikor szegény Sziszából nem maradt egy Sz-betű sem, rájöttem, hogy ennek így kellett lennie: kicsit kilyukasztgatjuk, aztán még egyet belelövünk és kész.

Miután reggel nyolckor indultam el otthonról és délután kettőkor értem át Bácskába, mégis örültem, hogy SIKERÜLT! Na azért azóta már jobb a helyzet, a kamenicai parkba is járnak kompok, meg csónakok, csak sörre kell adni egy pár dinárt, és átvisznek rajtuk, amikor akarod ("Dajte nam par dinara za održavanje skele..."). Azt hiszem az alkoholszint növelésére és nem a karbantartásra kell, de mindegy.

Apropó, sör, a vitorlás klub kocsmájában csak 4 dinár!

Ja, és vizünk is van már azóta nekünk, szerémségieknek. Igaz, hogy sárga, meg nem ivóvíz, de legalább nem kell zsíros hajjal és büdösen járkálni...

Most jut csak eszembe, hogy én tulajdonképpen a jövőröl akartam itt filozofálni, de elkalandoztam. Ha nem nagyon untok, majd máskor elmesélem amit akartam. Üdvözöllek benneteket és sárga vagyok az irigységtõl, hogy ti ihattok csapról vizet.

Ui.: Csak még elmesélek egy viccet. Nem nevetséges, de aktuális.
Elege van Kohnnak az életből. Nincs munkája, a felesége állandóan hisztériázik, apósa-anyósa velük élnek, semmi sem tetszik nekik, amit a vejük csinál, a gyerekek veszekednek, ricsaj, fölfordulás... Na, elhatározza Kohn, hogy elmegy a rabbihoz tanácsot kérni. Így szól a rabbi: "Most hívd meg a feleséged bátyját és nővérét a családukkal, tereld be az összes háziállatodat a házba és gyere vissza egy hét múlva." Visszajön szegény Kohn egy hét múlva beesett szemekkel 5 kilóval könnyebben, teljesen letörve: "Rabbi, miért tetted ezt velem? A házban most alig van hely, az asszonyok állandóan veszekednek, a gyerekek visítanak, az öregek botladoznak a ganéban, bűz van, az állatok bőgnek...ez maga a pokol!" "Figyelj, Kohn. Most mindenkit küldj haza, az állatokat tereld vissza az istállóba, és gyere vissza egy hét múlva." Jön is Kohn egy hét múlva pirospozsgás arccal, boldogan. "Rabbi, te zseni vagy! A feleségem az ágyba hordja a reggelit, apósomék csak szép szavakkal illetnek, a gyerekeknek a hangját sem lehet hallani. Nagyon köszönöm neked, hogy szebbé tetted az életemet."

Csak be kéne helyettesíteni. Azzal kezdeném, hogy mi vagyunk a Kohn. A többi talán magától adódik...